#4igaztörténet

Nehéz döntés előtt álltunk, de meg kellett hozzuk, hogy boldogok lehessünk

2017.12.03.
A kilencvenes évek elején, amikor megszülettem, még fogalmam sem volt arról, hogy a boldogságért mekkora árat kell fizetni. Ez a bejegyzés pedig valójában nem is rólam, hanem a szüleimről fog szólni, akik olyan akaratosan kapaszkodtak a boldogságba, hogy mindent feladtak az életükben.

Két ember. Két külön élet. Egy apró szikra.

Őszintén szólva a gyerekkorom nem indult fergetegesen. A családom nem egy család volt, hanem két külön életszemléletet élő ember közös szenvedése. A családon belüli erőszakról nagyon kevesen mernek beszélni. Szégyellik az emberek, hogy ez megtörténhet. Pedig gyökeresen bele tudja magát fúrni a mindennapokba.

Kislány voltam. Kábé négyéves, amikor minden egyes nap végig néztem, ahol egy magát apának valló ember megüt egy anyát. Ez egy olyan dolog, amit sosem fogok tudni feldolgozni úgy igazán. A mai napig bennem él a fenyegetőszó éles villanása és a félelem, hogy vajon utána mi fog következni.

Az oviban voltam, amikor meghallottam anyukám hívogató, kissé ideges hangját. Nem rám volt mérges. Csak félt. Megragadta a kezemet és a szokásostól eltérően, gyors léptekkel haladt hazafelé. Amikor beértünk a panelbe, odarohant a szekrényhez és elkezdett pakolni. Csak arra emlékszem, hogy a behajtogatott ruhák mögött ott voltak a bezacskózott darabok, amiket egy mozdulattal bele lehetett pottyantani a vászon utazótáskába.

Csak figyeltem, miközben fogalmam sem volt, hogy hova megyünk. "Elmegyünk innen." - mondta. Csak évekkel később jöttem rá, hogy nem elmentünk, hanem elszöktünk. Visszagondolva, tudom, hogy az a négyéves kislány tisztában volt vele, hogy mi miért történik. Én is akartam. Menni akartam.

Rohantunk. Buszra szálltunk és már itt sem voltunk. Pest a múlté lett.

Aztán belépett az életünkbe a férfi. A férfi, akiről már oly sokat meséltem. A nevelőapukám. Az apukám. Aki bebizonyította, hogy a férfiakról alkotott képem téves. Egy pasi nem attól lesz férfias, hogy megüt egy nőt, hanem attól, hogy tiszteli és őszintén szereti őt. Könnyű volt hozzászokni a jóhoz. A jó emberhez.

Új élet kezdődött, ahol békesség honolt és honol a mai napig. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek van családjuk.

Nem tudom elképzelni azt a mérhetetlen bátorságot, ami egy nőnek kell ahhoz, hogy kézen fogja a kislányát és szó szerint kirohanjon a régi életéből, hogy megmentse az egyetlen szemefényét a fájdalmaktól. Mindvégig én voltam a legfontosabb és még csak nem is kellett kimondja, mert láttam a szemében. Akkor négyévesen megláttam és megtapasztaltam az önzetlen szeretetet, amiért egy életen keresztül hálás leszek.

@erdelykitty
#4igaztörténet

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy like-ot, vagy oszd meg Facebookon, hogy máshoz is eljusson! Köszönöm!

Ezt a történetet olvastad már?

"Az első pillanat, amikor anya oldalát bökdösni kezdtem a zsepiért, a közös éneklésnél volt. Talán az a gyermeki ártatlanság érintett meg. Ahogy ott álltak egy csoportba összegyűlve és picit hamiskásan, olykor szöveget tévesztve, de szeretettel énekeltek. A legkisebb kislány, Annácska gyakran, a többiek egy picit ritkábban, de mindegyikőjük ki-ki pillantott az első sorba. Csaba testvérre. Neki szólt ez a darab, és mi tényleg “csak” nézők voltunk, akik megtapasztalhatták a tiszta szeretetet. A legszerencsésebb nézők voltunk a világon azon a vasárnap este. 

Az előadás véget ért és..."
Tovább!

Kövess Instagramon, és lapozz bele életem képes albumába!
Kattints az egyik fotóra!

Minden jog fenntartva! Erdély Kitty blog ©2015