Elveszni Csaba testvér ölelésében

2017.12.10.
Éppen a Facebook kezdőlapját görgettem monoton mozdulatokkal, amikor megpillantottam egy elsuhanó eseményt Böjte Csaba nevével. 

Az ujjam megállt, majd elkezdtem visszahúzni a képernyő közepére a december 3-ai adventi előadás részleteit. 

“Csaba testvér Dunakeszire jön!” - kiáltottam fel kicsattanó örömmel. Határozott gomb nyomással jeleztem, hogy én aztán biztosan ott leszek, és már fel is véstem a naptáramba az este hét órás kezdést. 

Izgatott voltam. Már egy korábbi videómban meséltem a valláshoz való hozzáállásomról , amiben Csaba estvérről is meséltem.

Számomra ő egy példakép. Egy olyan ember, aki a hitével teremtett csodát. Otthonokat, amelyekben szeretet lakozik, hogy minden árva és szociálisan hátrányos helyzetű gyermek családra leljen Csaba testvér lánya és fiaként. 

Tudom, hogy manapság a példaképek színes-szagos, csilli-villi luxus kíséretében kerülnek a tabella élére. Követjük minden megmozdulásaikat, átéljük az ő életükön keresztül a fényűzést, hogy közelebb kerüljünk egy olyan világhoz, ahol a boldogság a legtökéletesebb insta képekben válik megfoghatóvá. Én is szeretek követni ilyen embereket, de tudod, ők számomra mindig elérhetetlenek lesznek. 

Aztán itt van egy székely pap, aki megjelenik az egyszerű barna öltözetében fényűzés és luxus kísérete nélkül, hogy megváltsa a világot úgy, hogy közben esze-ágában sincs ezt tenni, egyszerűen csak bízik benne, hogyha mind együtt hiszünk, eljöhet a szép világ. 

Elérkezik a vasárnap este, és én már fel órával érkezés előtt ott toporgok az ajtó előtt. “Csak legyen helyem elől, csak legyen helyem elől!” -mantrázom magamban, miközben tudom, hogy a többi ember fejében is pontosan ez játszódik le. 

Nyílik az ajtó, én visszafogott, gyors léptekkel előre megyek, hogy befészkeljem magamat a második sorba. “Gyertek anya!” - szólok oda a szüleimnek, miközben a kezemet a mellettem levő székeken pihentetem.

A színpadon gyerekek végzik az utolsó simításokat a hamarosan kezdődő előadáshoz, mögöttem a nézőtér megtelik, én pedig csak annyit kérdezek: “Anya, ugye van nálad zsepi?” 

“Egy van.” -válaszolja, majd kutakodni kezd a zsebében. Felmerül a kérdés, hogy vajon, miért ez a legnagyobb gondom, amikor ma valami szép fog történni. Na, pont ez. Az ilyen fajta szépség engem egy pillanat alatt megrígat. 

...és, hát a számításaim be is igazolódtak, de erről majd később.

Éppen anyáékkal kuncogtam, amikor láttam, hogy Csaba testvér felénk közeledik széles mosollyal az arcán. Elkezdett dobogni a szívem, és egyfajta lámpaláz tört rám. Pontosan előttem foglalt helyet, de még hátra pillantott és kedvesen köszöntött: “Hát, el tudtak jönni?” - mondta bólintva azon a kedves hangon, amit eddig csak a videókból ismertem. 

Az előadás kezdetét vette és a színpadot kisebb-nagyobb gyermekek árasztották el. Jókai Melyiket a kilenc közül című előadását adták elő, megtűzdelve karácsonyi dalokkal. “Csak nyolc van, egy megbetegedett...” - kacagott fel Csaba testvér halkan előttem ülve, miközben a mesélő a kilencedik gyermekről olvasta a sorokat - "...nem számoltuk el!"

Az első pillanat, amikor anya oldalát bökdösni kezdtem a zsepiért, a közös éneklésnél volt. Talán az a gyermeki ártatlanság érintett meg. Ahogy ott álltak egy csoportba összegyűlve és picit hamiskásan, olykor szöveget tévesztve, de szeretettel énekeltek. A legkisebb kislány, Annácska gyakran, a többiek egy picit ritkábban, de mindegyikőjük ki-ki pillantott az első sorba. Csaba testvérre. Neki szólt ez a darab, és mi tényleg “csak” nézők voltunk, akik megtapasztalhatták a tiszta szeretetet. A legszerencsésebb nézők voltunk a világon azon a vasárnap este. 

Az előadás véget ért és hangos tapsvihar járta át a termet. Ezután eljött a pillanat: Csaba testvér adventi beszéde következett. 

A hagyományos köszöntés helyett, azonban a gyerekeket hívta magához. Szerette volna, hogy megismerjük őket! 

...itt törtek utat másodjára a könnyeim. 

Elsőként egy 17 éves fiatal lányka mondott pár szót magáról. “...és 17 éve vagyok a Dévai Szent Ferenc alapítványnál.” Miközben megszakadt a szívem, a lány mellett Csaba testvér felmosolygott. “Van is videó, amikor elhoztam, olyan kicsike volt. Meg lehet nézni, milyen nagyot nőtt!” Majd átkarolta a szégyenlősen mosolygó szépséges kislányt, és egy puszit nyomott a homlokára. 

Ezután szép sorban következett egy nyolc éves Annácska, egy huncut szemű Pistike, és a többiek, akik egytől-egyig Csaba testvér “házában” cseperednek fel. 

Ahogy hallgattam őket, az járt a fejemben, hogy a legjobb helyen vannak. Persze ez is kétoldalú. Honnan nézve? Mert, nincs meg az otthon idillje anyával és apával, ahol magukba zsákmányolhatnák az összes kizárólag nekik járó szeretetet. Viszont nem vesztek el, mert elfogadták a feléjük nyúló, oltalmazó kezet. 

Az előadás alatt azt is megtudtam, hogy Csaba testvér nem így tervezte az életét. Egyszerűen, ahogy ő mondta “egy árva kislány képében jött el az Úr “ hozzá.

Az egy gyerekből kettő lett, a kettőből három, mígnem elérte a 6000-et. 6000 gyermek. Hatalmas szám. Ők azok, akik Csaba testvér otthonaiban élik a mindennapokat. Tanulnak, küzdenek, hogy egyszer egy egészséges és boldog családot tudjanak teremteni. 

Csaba testvér előadása a nehéz döntésekről szólt. Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy olykor nem egyszerű bátornak lenni és megtenni az első lépést. Legyen szó egy álmunk megvalósításáról, vagy éppen egy igen-nem melletti voks letételéről. Minden döntésnek következménye van, és ez megijeszt mindannyiunkat. Legtöbbször biztonsági pályán mozgunk, mert félünk a rossz döntésekől. De, mi lett volna, ha Csaba testvér elbizonytalanodik, amikor az első kislány befogadásáról volt szó? Az a több mint 6000 gyermek most reménytelenül tévelyegne a nagy világban. Nehéz döntés volt, mégis a bátorsága legyőzte a benne uralkodó félelmet.

Advent első vasárnapja ezekkel a gondolatokkal telt el szépen lassan, lezárva a Nem Adom Fel Alapítvány vidám énekműsorával.

Szeretettel megtelve ballagtak ki az emberek egymást követve és boldog voltam, hogy köztük lehetek én is. Csaba testvér már az előtérben volt, és ahogy közeledtem felé, eldöntöttem, hogy bátor leszek. Bátor leszek és belefúrom magam a karjaiba, amelyre már olyan régen vágytam.

"Csaba testvér, megölelhetem?" - kérdeztem picit izgulva, miközben tudtam, hogy a válasza igen lesz. "Persze, jöjjenek közelebb!" - mondta a tőle megszokott hanglejtéssel. Én kapva kaptam a lehetőségen, kitártam a kezemet, ahogyan ő is és hagytam, hogy elvesszek a meleg ölelésben. Vannak olyan érzések, amelyeket egyszerűen nem lehet körül írni, vagy elmagyarázni. Mégis szeretnék keresni egy szót, hogy Te is átélhesd, amit akkor éreztem.

Tisztaság. Ezt éreztem. Azt a fajta tisztaságot, amelyben nincs helye a rossznak. Mintha a világ egy pillanatra megszűnt volna rossznak lenni és elhittem, hogy csak a jóság létezik. És talán, ha mindannyian elhinnénk, ez a pillanat nem egy szemvillanás lenne, hanem egy örökké tartó csoda, amely életünk végéig a miénk lenne. Az életünk lenne. Bennünk élne.

Bennem már ott van, és remélem, ahogy olvasod ezeket a sorokat, Te is érzed a szeretetet.

A szeretetet, amely ott van az édesanyád óvó szavaiban, az apukád kedves mosolyában, a barátaid jó tanácsaiban, a kedvesed pillantásában...

... és most már benned is.


@erdelykitty
#4igaztörténet

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy like-ot, vagy oszd meg Facebookon, hogy máshoz is eljusson! Köszönöm!

Ezt már olvastad?


"Őszintén szólva a gyerekkorom nem indult fergetegesen. A családom nem egy család volt, hanem két külön életszemléletet élő ember közös szenvedése. A családon belüli erőszakról nagyon kevesen mernek beszélni. Szégyellik az emberek, hogy ez megtörténhet. Pedig gyökeresen bele tudja magát fúrni a mindennapokba.

Kislány voltam. Kábé négyéves, amikor..."
Tovább!

Kövess Instagramon, és lapozz bele életem képes albumába!
Kattints az egyik fotóra!

Minden jog fenntartva! Erdély Kitty blog ©2015